Lőrinc emlékére
Egy régi családi történet egy fiatalemberről, akinek az emlékét generációkon át megőrizte a család.
Ma Lőrinc nap van.
És valahogy ma eszembe jutott Lőrinc, aki apai nagymamám öccse volt.
A huszadik század első évtizedének közepén született, és édesapjuk után kapta a Lőrinc nevet. Egy egyszerű, dolgos családba érkezett, ahol az élet nem kínált sok választási lehetőséget. Az emberek tették a dolgukat, ahogyan előttük a szüleik és nagyszüleik is tették: dolgoztak, gondoskodtak egymásról, és abból próbáltak megélni, amit a két kezük munkájával elő tudtak teremteni.
Dédapám juhász volt.
Az állatok mellett pedig nem mindig lehetett egy helyben maradni. Ha eljött a terelések ideje, az egész család útra kelt vele. Talán ezért is született a nagymamám Kisbéren, noha a család Biharugráról származott. Az élet akkoriban sokkal kevésbé kötődött egy házhoz, egy utcához vagy egy településhez. Aki az állatokkal együtt járta a vidéket, annak az otthona is ott volt, ahol éppen szükség volt rá.
A juhászélet azonban nemcsak nehéz, hanem veszélyes is volt.
Egy megvadult bika taposta agyon dédapámat. Nem tudott felépülni a sérüléseiből, és fiatalon hagyta magára a családját.
Így maradt Virág dédanyám özvegyen, két kicsi gyermekkel.
Nagymamám mindössze kilencéves volt, amikor Debrecenbe került cselédnek, hogy legyen mit enniük otthon. Kilencévesen.
Sokáig tart, míg egy gyermekből felnőtt ember lesz. De úgy tűnik, vannak idők és vannak családok, ahol a gyermekkor egyszerűen túl hamar ér véget. Nagymamámnak kislányként kellett megtanulnia dolgozni, helytállni és gondoskodni azokról, akiket szeretett.
Később jó hírű szakácsnő lett belőle. Olyan ügyes volt, hogy az úriasszonyok szívesen foglalkoztatták, és kapkodtak utána.
Ő azonban nem vágyott messzire.
Édesanyjához és az öccséhez akart közel lenni.
Körösszakálban az uradalomban dolgozott, Lőrinc pedig ott volt juhászbojtár. Törékeny, vékony fiú volt, de ahogy nőtt, szelíd, szép szavú ifjú lett belőle. Finom vonásain bizonyára megakadt a lányok szeme, de ő mintha nem igazán az emberek között kereste volna a helyét.
Inkább kint.
A mezők végtelenségében. A nyájak között. És talán leginkább a csillagos ég alatt.
Lőrinc fülfájós fiú volt. Abban az időben azonban az orvos nem volt mindenki számára könnyen elérhető. Az emberek sokszor ahhoz fordultak, aki a közelben volt, aki értett valamennyit a gyógyításhoz, vagy akiről azt tartották, hogy már sok bajon segített.
Lőrincet is ilyen helyi gyógyítók, kuruzsló asszonyok kezelték, de nem lett jobban. Éppen ellenkezőleg.
A betegsége egyre súlyosbodott, és idővel már nem hallott az egyik fülére. Hogy valójában mi volt a baja, azt soha nem tudta meg a család. Csak egy mondat maradt fenn a családi emlékezetben:
"Elkuruzsolták."
És talán ebben a két szóban benne van egy egész korszak tehetetlensége is.
Nagymamám közben férjet választott magának, de úgy, hogy közben nem hagyta magára az édesanyját és az öccsét sem.
Nagyapám pedig nemcsak őt vette feleségül, mert Őket is a családjába fogadta. Így tette le a házassági esküt, és attól kezdve Lőrinc és az özvegy édesanya sem maradtak egyedül. Nemcsak szavakkal vállalta őket, hanem az életével is.
Akkor sem engedte el őket, amikor Lőrinc betegsége egyre súlyosabbá vált.
Lőrinc mindössze huszonegy éves volt.
Huszonegy év. Egy egész életnek talán még a kezdete sem.
És mégis ott van mögötte egy egész korszak: a juhászok világa, az uradalom, a mezők, a falusi élet, a nélkülözés, a korán felnőni kényszerülő gyermekek, az egymásba kapaszkodó családok és azok az emberek, akik a maguk egyszerű módján próbálták túlélni mindazt, amit az élet rájuk mért.
Lőrinc a nővére, az én nagymamám kezei között halt meg. Ez nem volt ritka akkor, hiszen egyértelmű volt mindenki számára, hogy a betegeket otthon ápolták. Vagy ahogy mifelénk mondják: elápolták, amíg kellett.
Akkoriban másképpen búcsúztatták a halottakat, mint ma...
A háznál ravatalozták fel, és három napon át ott maradt a család körében, ott siratták el az elhunytat. Talán ez a három nap adott időt arra, hogy a kimondhatatlan lassan valósággá váljon: aki tegnap még ott volt, az többé nem fog belépni az ajtón.
A temetés napján fehér ruhába öltözve hat fiú és hat lány vállára vette a koporsót és elindultak vele a temető felé.
A koporsó mögött haladt a gyászmenet. Rokonok, családtagok, ismerősök. A faluból útközben mások is csatlakoztak hozzájuk: akik ismerték Lőrincet, akik ismerték a családot, vagy egyszerűen csak osztozni akartak a gyászban.
Egyházi énekek és siratóénekek kísérték az utolsó útján a sírhelynél a katolikus pap imát mondott érte, mielőtt Lőrincet végső nyughelyére helyezték.
Ezzel egy huszonegy éves élet története véget ért.
De valami mégis megmaradt belőle.
Egy név.
Egy régi családi történet.
Egy fiú arca, amelyet én már soha nem láthattam, mégis mintha egy kicsit ismerném. Sőt, mindig úgy éreztem nagyon közel áll a szívemhez ez a fiatalember.
Talán azért, mert a története tovább utazott az időben a Nagymamámtól hozzám.
Ma, Lőrinc napján, egyszer csak eszembe jutott. Arra gondoltam, milyen különös az emlékezés. Valaki több mint száz éve megszületik. Él huszonegy évet, meghal aztán évtizedekkel, generációkkal később egy másik ember egyszer csak kimondja a nevét: Lőrinc.
És egy pillanatra újra itt van, a mezőkön a juhok között a csillagos ég alatt.
És talán most már békében.
Isten éltessen odaát, Lőrinc. Ma rád emlékeztem.
Van még valami, ami miatt nekem különösen kedves ez a név.
Amikor a férjemmel a gyermekünket vártuk, még nem tudtuk, kisfiú lesz-e vagy kislány. Több név is szóba került, de abban biztosak voltunk ha fiú lesz, Lőrinc Mátyásnak szerettük volna nevezni.
Én akkor is ismertem és tudtam, hogy a Lőrinc név mögött egy régi családi történet is ott van. Egy fiatal fiúé, aki valaha a mezőkön járta a nyáj mellett az útját, és akinek az élete olyan régen véget ért, hogy ma már csak a családi emlékezet őrzi a nyomát.
A gyermekünk végül kislány lett.
Nem Zsófia. Nem Szófia. Hanem Glória. ❤️
Lőrinc pedig megmaradt egy névnek, amelyet azóta is különösen szeretek.
Talán azért is, mert vannak nevek, amelyek egyszerűen megtalálnak bennünket és vannak történetek, amelyek sokáig várnak arra, hogy valaki újra elmesélje őket.
Ma, Lőrinc napján, én ezt a régi történetet szerettem volna továbbadni.
Hogy Lőrinc neve még egyszer elhangozzon.
Hogy egy pillanatra újra itt legyen közöttünk...
Talán ezért is hiszem, hogy a búcsú nem feltétlenül csak a veszteségről szól, mert a búcsú egyben emlékezés is.
Felidézni azt, aki volt. Megőrizni a történeteit, a mozdulatait, a hangját, azokat az apró részleteket, amelyek más számára talán jelentéktelennek tűnnek, nekünk azonban egy egész embert jelentenek.
Mert végül talán nem az számít, hány év telt el azóta, hogy valaki elment.
Hanem az, hogy van-e még, aki emlékszik rá.
Lőrincre ma én emlékeztem.