Az emlék örök

Az emlék örök.

Mindannyiunknak. Van, hogy egy régi emlék nem egy történetként tér vissza és nem úgy, hogy pontosan tudjuk, mikor történt, mit mondott akkor valaki, vagy mi volt azon a napon.

Van, hogy csak egy kép jelenik meg. Egy mozdulat. Egy illat. Egy arc.

És egyszer csak ott vagyunk megint. Valahol az emlékek birodalmában...

Én ma egész nap egy régi konyhában jártam.

Tisztán emlékszem az alakjára... A konyhában ült a kis sámlin a sparhelt előtt, de a falnak döntve a hátát. Ingének ujja feltürve és mindig nadrágszíj volt ami a nadrágját tartotta. Szikár, vékony ember volt, nagy bajusszal, fürkésző tekintettel.

Először cigarettapapirt vett elő, majd dohányt tett bele, megsodorta és rágyújtott. Rituális mozdulatok voltak ezek. 

Akkor talán észre sem vettem, milyen ismerős és milyen természetes részei ezek az életnek.

Ma már tudom. Az emlékezet megőrzi az ilyen mozdulatokat is.

Mindig szerettem figyelni a körülöttem lévőket. Gyerekként is. Gyönyörködtem bennük, néztem, hogyan mozognak, hogyan beszélnek, hogyan tesznek-vesznek.

Talán ma is ezért figyelek ennyire az emberekre. Az arcukra. A mozdulataikra. Arra, ahogyan jelen vannak a világban.

Vannak képek, amelyek különösen élesen megmaradtak bennem.

Emlékszem a dikón ültem és lelógott a lábam, mert olyan magasan volt, hogy nem ért le a kőpadlóig. A sparheltban szinte mindig égett a tűz. Pattogtak a szikrák, ahogy valaki fát, vagy szenet tett a tűzre. 

Nagyapa a kis sámlin ülve a fehér és fekete foltos kismacskát az ölébe vette és símogatta. A simogatás hamar átment bolhászásba és igazi vadászattá alakult. A macska valószínűleg kevésbé élvezte, mint nagyapám.

Én viszont szerettem nézni.

Közben a felnőttek beszélgettek én pedig hallgattam őket. Talán nem is értettem mindig, miről beszélnek. De a hangjuk, a jelenlétük, a mozdulataik valahogy mégis elraktározódtak bennem.

Vannak képek bennem, amikor a kis borospohárból kortyolgatja a bort és kint az ajtó előtt állva néz befelé a konyhába, mögötte a kúttal, amiből hosszúláncon lógó vödörben húztuk fel a vizet. 

Talán ő is gyönyörködött bennünk, akik odabent voltunk. Talán ő is nézte a gyerekeket, hallgatta a beszélgetést, és egyszerűen csak jó volt neki ott lenni velünk.... 

Nem is tudom milyen ízű bora volt Nagyapának. Honnan is tudnám, hiszen tíz éves kisgyerek voltam még, amikor Ő meghalt.

A pincére viszont határozottan emlékszem. Titokzatos és különös hely volt az egy kislány számára. Furcsa, de egyáltalán nem kellemetlen szag volt ott, hordókkal, zöldségekkel, krumplival tele. Mindig valami félelmetesség fogott el, amikor oda lementünk. 

Vagy a padlásra! Ó, az egy különös hely volt! A padláslépcső kint volt a házhoz építve. Vasból volt és fa lépcsői voltak. Minden unoka ott gubbasztott és a lépcsőn ülve álmodták maguknak a mesék világát. 

Vagy csak figyelték a tájat. A szántóföldet, melynek a szélén kis erdő volt. Vagy a távolban a szőlőskert ígérete az ürgeöntéssel, és hosszú, véget nem érő gyaloglással. 

Akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd ezekből az apró képekből fog összeállni bennem egy ember emléke.

Nem a nagy eseményekből. Nem abból, hogy mikor született, mikor házasodott, hol dolgozott. Hanem abból, ahogyan a sparhelt előtt ült. Ahogy sodorta a cigarettáját. Ahogy a macskát simogatta. Ahogy kortyolta a bort.

Talán ilyen az emlékezés. Nem mindent őriz meg csak azt, ami valamiért fontos volt.

És néha évtizedekig csendben vár bennünk aztán egy napon egy illat, egy név, egy dátum, egy mozdulat előhívja. Aztán egyszer csak ott ülünk újra azon a régi dikón, lóg a lábunk a kőpadló fölött, ég a tűz a sparheltban.

Valaki beszél.

A macska mocorog nagyapám ölében.

És ő még ott van.

Legalább arra a néhány percre.

Az emlék örök.

Mindannyiunknak.

Néha meg is ríkat.

De talán éppen ezért olyan fontos.

Most ezek jutottak eszembe. (Igaz bennem vannak egész nap.)

Mert amíg emlékezünk valakire, addig valami még mindig velünk marad belőle.

1904. augusztus 10-én Bánffyhunyadon megszületett az anyai nagyapám.