A szavak ereje a búcsú pillanatában- avagy miért lettem polgári búcsúztató...
Ars poetica
Amikor az élet fordulóponthoz ér azok olyan pillanatok az életben, amikor meg kell állnunk.
Nem azért, mert akarjuk – hanem mert az élet megállít minket.
Egy búcsú.
Egy veszteség.
Egy csendes felismerés arról, hogy semmi sem tart örökké – csak a kapcsolataink emléke.
A gyász megtanít minket arra, mennyire törékeny az élet.
Megtanítja mennyire értékes minden kapcsolat és kapcsolódás az életünkben.
És talán éppen ezért tanít meg arra is, mennyire fontos ünnepelni azt, ami még van.
Egy gyermek érkezését.
Egy név kimondását.
Két ember egymás felé fordulását.
Egy házasság megmaradását.
A búcsúzás és az ünneplés nem ellentétei egymásnak.
Ugyanabból a gyökérből fakadnak: abból a mély, emberi vágyból, hogy kapcsolódjunk – és hogy ne múljunk el nyomtalanul egymás életében.
Szertartásvezetőként ezért kísérem mindazokat, akik búcsúzni kényszerülnek és azokat is, akik ünnepelni szeretnének.
Mindkettőhöz csend kell.
Jelenlét.
És egy tér, ahol kimondhatók a fontos dolgok.
Ebben segítek, ha úgy hozza az élet!
Sokáig kerestem, a legjobb módját, hogyan lehet erről a hivatásról beszélni.
Hogyan lehet úgy bemutatni, hogy ne legyen sértő és illetlen. Ne legyen tolakodó. Ne akarjon megmagyarázni olyasmit, amit gyakran nem lehet.
Polgári búcsúztatóként és gyászfeldolgozó tanácsadóként olyan megoldásokat kínálok, amelyben a legnagyobb érték-A jelenlét.
Itt vagyok a csendben. A kimondhatatlan mellett állok és jelenlétemmel biztosítom a nyugodt teret, amelyben megnyilvánulhat az elengedés.
Hiszem, hogy a gyász nem egy probléma, amit "kezelni kell",hanem egy emberi tapasztalat,amelyet meg lehet érteni –ha van hozzá tér, idő és figyelem.
Ezért itt vagyok folyamatosan. Akkor is amikor polgári búcsúztatásról van szó. Akkor is amikor gyászfeldolgozásról.
Mert van, amikor egy embernek arra van szüksége, hogy valaki ott álljon mellette. Szavakkal vagy csendes figyelemmel.
Amennyiben úgy hozza az élet, kérem keressen bizzalommal!